Kevés az idő, hogy veled maradjak

Rák. Ma Magyarországon szinte nincs olyan ember, akit ez a téma ne érintene közvetlenül. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van egy ismerőse vagy családtagja, akit ez a kór ragadott el. Vagy ha máshol nem, az irodalomkönyvekben találkoztunk olyan szerzővel, akinek így ért véget az élete. Hihetetlenül közel van hozzánk, mégis mindenki úgy csinál, mintha őt nem érinthetné meg. Mintha nem lenne benne a pakliban, hogy egy nap kapunk egy szar leletet. Olyan ez kicsit, mint Voldemort a Harry Potterben. Tudjuk, hogy létezik, de inkább nem mondjuk ki a nevét. 

Szentesi Éva sem gondolta, hogy ilyen fiatalon találkozik vele. Végigjárta a poklot, kétszer. Aztán visszajött, hogy elmesélhesse a történtét, és több ezer emberen segítsen a betegségéből levont tanulságokkal . Ő azon szerencsések közé tartozik, aki elmondhatja: “Sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett tőlem.” 

A szerzőt először a TV2 Mokka című reggeli műsorában láttam. Előtte már többször hallottam róla, de csak annyit, hogy van egy fiatal lány, aki méhnyakrákos, simán lehet, hogy meghal, és blogot ír a betegségével való küzdelemről. Szóval ott ült ez a lány a műsorban parókában a kanapén, és arról mesélt, hogy mennyire megváltoztatta a gyógyulási folyamat az édesanyjával való kapcsolatát. Hogy azelőtt nem voltak túl szoros viszonyban, de akkor kezdték megismerni egymást. Akkor láttam először, hogy ez a szörnyűség valami jót is hozhat. Bár tegyük hozzá, hogy azért ez így mégis marhára igazságtalan. 

Aztán később elkezdtem olvasni a WMN-t, aminek Szentesi főmunkatársa és az alapító-főszerkesztő DTK folyton az egekig magasztalja őt. A Hamvaimból-hoz is eszméletlen jó, igazi lelkesítő fülszöveget írt. Ennek hatására még inkább kíváncsi lettem, hogy mégis ki az a Szentesi Éva, hogy hogyan írja le a történetét, és mit tud mondani a rákról, amit esetleg én még a hozzátartozóimon keresztül nem láttam. Tényleg nem akartam elolvasni ezt a könyvet, nem akartam feltépni egyetlen sebet sem. De lehetetlen volt kikerülni. 

Az első néhány oldalnál kezdtem beismerni, hogy ez nem egy celeb önéletrajza, hanem egy igazi író igazi regénye. Tökéletes a kezdőmondat, és aztán mindegy egyes szó húsba vág. A megjelenés után nem sokkal megvettem, a Szabadság téren kezdtem el olvasni egy padon, és többször le kellett tennem, mert nagyon fájt. Aztán persze eszembe sem jutott, hogy nyilvános helyen olvassam, mert túl intim ahhoz. Elolvasni egy szusszra, ahogy sokan tették a hozzászólások szerint, számomra elképzelhetetlen. El kellett telnie időnek, hogy írni tudjak róla. Most sem nagyon találom a szavakat. 

Szentesi Éva újságíró, aki meglehetősen nagyvilági életet él. Egy szakítás után, otthon beszélget a barátnőjével, amikor rosszul lesz, a fürdőszobában észreveszi, hogy a combjai közül megállíthatatlanul ömlik a vér. Az SZTK-ban aztán, ahogy az lenni szokott a magyar valóságban, irtó bunkók vele, a vizsgálat eredményéről nem értesítik rendesen, amikor kellene, így fél évvel később szembesül azzal, hogy rákos. Egy újabb félresiklás után szerencsére megtalálja az orvosok orvosát, aki segít neki. Szörnyű fájdalmakat él át (amikről úgy tud írni, hogy olvasás közben az olvasó is a csontjaiban érzi a kínt), műtét, kemoterápia, hajhullás, és amikor azt hinné, hogy meggyógyult, ismét találnak nála daganatot. Ezúttal senki sem hiszi, hogy túlélheti. De ő tovább küzd, közben számot vet a hozzá közel álló emberekkel, csodálatos epizódokat olvashatunk az apáról, KisAnyáról, a kettejük viszonyáról, a nagyszülőkről, és mindarról, amivel való kapcsolatunkat mindannyiunknak rendeznünk kellene. 

Valószínűleg nem olvasom el újra ezt a könyvet. De megígérem, hogy továbbadom. Az anyukámnak, a barátnőimnek, és mindenkinek, akinek szüksége van rá. 

(Szép volt, Éva! Várom a következő regényt.)

(Szentesi Éva, Hamvaimból, Athenaeum, 2016, 167 oldal)