Oszkár és Rózsa mami

Rózsa mami, én így emlegetem a szöveget, amiről ez a bejegyzés szólni fog, olyan könyv, amit bárhol, bármikor el tudnék olvasni, és biztos vagyok benne, hogy mindig nyújtana valami újat. Rózsa mami azért is különleges, mert a Szerelmem egyik kedvence, ő ajánlotta nekem, és tőle kaptam az első randijaink egyikén, hogy olvassam el. Meggyőződése volt, hogy sírni fogok a történet végén. Emlékszem, aznap, amikor átadta, nagyon sokáig sétáltunk, hajnal volt, mire hazaértem, majd’ leragadt a szemem, de annyira kíváncsi voltam, hogy miről szól, hogy rögtön olvasni kezdtem.

Oszkár, a történet elbeszélője egy tízéves leukémiás kisfiú. Sajnos nem izgulhatjuk végig a boldog befejezést hozó gyógyulásért az olvasás folyamatát, hiszen már a második oldalon kiderül, hogy a helyzete menthetetlen, nemsokára meghal. Rózsa mami egy a kórházi önkéntesek közül, de más, mint a többiek. Ő nem fordul el, ha a halálra terelődik a szó: végig Oszkár mellett van, segít neki más szemszögből nézni az elmúlást. A kisfiúnak körülbelül tíz napja van hátra; Rózsa mamival együtt nevezik ki azt a napot, amikor a gyógyíthatatlanság bizonyossá vált, Oszkár születésnapjának. Ezután eljátsszák, hogy minden egyes nappal tíz évet öregedik a fiú. A tízéves periódusok eseményeiről Oszkár leveleiből értesülünk, amiket szintén Rózsa mami biztatására ír a Jóistenhez. Nagyon megható levelek ezek egytől egyik. Közös bennük, hogy mindegyikben arra kéri Istent, hogy látogassa meg őt. Eleinte úgy képzeli el, mint valami dzsinnt, aki teljesíti a kívánságokat, azonban ahogyan az idő halad előre, úgy lesz a hit is egyre erősebb a fiúban. Oszkár hangja nem éretlen gyermekhang, mégis hiteles marad. Rövid, egyszerű mondatokban ír: a kisfiú erejének fogytán, egyre rövidebbek lesznek a levelek is. Életének jelképes százharminc esztendeje alatt sok minden történik vele, egy valami azonban állandó marad a szövegekben: a derű. A történet során bepillantást nyerhetünk a gyermekkórház lakóinak életébe, ami nem sokban különbözik a felnőttekétől, ugyanúgy szeretnek, vetélkednek, és küzdenek, mint bármelyik korosabb ember. Oszkár végül békében megy el, egy teljes élet végén, amit ő maga álmodott meg, és élt végig.

Bár amikor először kezembe vettem a könyvet, azt hittem, a második oldalnál feladom majd a  fáradtsággal való küzdelmet, de nem így lett. Még aznap hajnalban végigolvastam. Nem sírtam a végén, de ha akkor megkérdezi valaki, hogy milyen volt, nem tudtam volna megszólalni sem.

A Rózsa mami témája nem egyedi, azonban egyedülálló módon beszél egy olyan kérdésről, amit az emberek többsége tabuként kezel. Teszi mindezt azért, hogy amikor letesszük a könyvet, magunk is érezzük, hogy, akárcsak Oszkár, megfejtettük a rejtélyt:

„Megértettem, hogy itt vagy. És elmondtad a titkodat: mindennap úgy nézz a világra, mintha először látnád.(…) Éltem. Reszkettem az örömtől, hogy élek. Csodálatos volt!”

(Eric-Emmanuel Schmitt, Oszkár és Rózsa mami, Budapest, Európa, 2004, 98 oldal.)