Barnás Ferenc könyve egy regényciklus részeként jelent meg, amely magába foglalja a szerző eddigi életművét (Az élősködő, 1997; Bagatell, 2000; A kilencedik, 2006). A recepció egyöntetűen méltatja a művet, hiánypótlóként jelölik meg, íróját Ottlikkal együtt említik, narrációját pedig az Iskola a határon és a Buda elbeszélésmódjához hasonlítják. A fülszöveg egyidejűleg alkalmazott többféle narrációról beszél, és azt ígéri, hogy ez csak fokozza a talányok és rejtélyek megfejtésének izgalmát. Én nem így látom.
A történet témáját tekintve csatlakozik ahhoz az irodalmi hagyományhoz, ami az ép és a bomlott állapot határán mozgó pszichét helyezi az érdeklődés középpontjába. A könyv lapjain egy zavaros elméjű névtelen narrátor elbeszélését olvashatjuk, akinek múltja lassan bontakozik ki. Kiderül, hogy egyetemi tanár volt, illetve külföldön vándorló utcazenész, egészen addig, amíg találkozott Michael Landenberg zenerajongó pincérrel, aki rávette, hogy hagyja ott munkahelyét, és az ő anyagi támogatása mellett írja meg Átiratok című munkáját. Az álmatlanságban szenvedő Landenberg nem sokkal ezután öngyilkos lett, ami nagyon megrázta barátját. Minden munkát el kellett vállalnia, hogy el tudja tartani magát, később egy galéria teremőreként helyezkedett el. Tíz évet tölt ebben a munkakörben, és ez az idő végül meghozza számára a gyógyulást. A munka hozza rendbe az életét, az ad tartást a napjainak, az ott eltöltött évek alatt fejezi be készülő munkáját, és kezd egy új mű írásába. A múzeumban megfigyeli környezetét, feljegyzéseket készít készülő szövegéhez, amit akár a Másik halál keletkezésére tett metapoétikus utalásként is értelmezhetünk.
A szöveg egyik legérdekesebb része az, ahogyan a narrátor a mű első felében a Galériáról beszél. Olyan nyelvi kifejezéseket használ, amelyekről elsősorban egy idegszanatóriumra asszociálhat az olvasó, és az ott dolgozókat is úgy írja le, mintha az otthon gondozottjai lennének. „Például a bentiek bejöhettek a termembe (…) Őket elfogadtam, vagy ha nem is fogadtam el, elviseltem őket (…) Az az igazság, hogy valamikor elintéztem az igazgatónővel vagy talán Németh úrral, hogy egyedül lehessek a nagyteremben, amely nálunk a legtágasabb tér (…) Hivatalosan persze ezután is bejöhetett hozzám bárki a házból, gyakorlatilag viszont nemigen mertek. Amióta viszont az igazgatónő úgy határozott (…) nemcsak Madárka és a Grófnő jöhet át hozzám, hanem mások is.” (44) Az elbeszélő félrevezeti az olvasót; nem ez az egyetlen rész, amelyben a dolgok nem azok, aminek látszanak. Példaként ott van még a főszereplő Landenberghez való viszonya is. Nem derül ki egyértelműen, hogy valóban csak barátság fűzte-e a férfihoz. Egyedül az inszomniás pincér halálát követően erősödő szorongás az, amely a főhős részéről valamilyen emóciót sejtet. A narrátor, akit kényszerképzetek gyötörnek, kerüli az érzelmek bemutatását, a saját érzéseiről hallgat, és a betegségéről sem beszél, nem nevezi azt nevén. A szövegben a nyelvi megnevezés kudarcára egyértelmű utalás is történik: „úgy tűnik, nem tudok pontos és érthető lenni” (15.) A regénynek is ez a legnagyobb problémája. Bár a koncepció lenyűgöző, de nem érvényesül megfelelően, mert hiányzik mellőle a jól megírt szöveg. A mű széttartó fragmentumokból áll, amelyek nem szervezik egésszé a történetet, inkább szétszabdalják. Alapvetően utóidejű narrációról van szó, de a narrátor olyan következetlenül ugrál térben és időben, hogy nem lehet követni a széthullóban lévő személyiség pillanatnyi állapotát, nem érthető, hogy mikor mit tett, és hogyan, hogy az Átiratok megírása előtt vagyunk-e, vagy éppen a könyv megszületése után. A regény végére túl hirtelen tisztul ki minden. Nem hiteles, hogy a főhős az egyik pillanatban még budapesti szoba-konyhájának önmaga által alakított börtönében él, a másikban pedig már egy New York közelében lévő művésztelepen alkot. Az elbeszélő belefog a jelentős történelmi eseményekről (holokauszt, világháború, gyilkosságok) való beszédbe, de nem fejti ki azokat, a gondolatok befejezetlenek maradnak, súlyukat vesztik. A szokatlan tördelés miatt nem egyértelmű, hogy mely részek tartoznak egybe, és melyek külön. A történelem és az emberi sors összefonódása, amit a fülszöveg a mű sajátosságaként hirdet, nem valósul meg. Mivel gyakran nem derül ki közvetlenül, hogy a narrátor miről ír, az egyoldalas mondatok között az olvasó figyelme lankadni kezdhet, és akár végleg leteheti a könyvet.
Ottlikkal kizárólag két dolog miatt hozható összefüggése a szöveg, az egyik a direkt utalás az író személyére, ami az egyik Grófnős részben történik, ugyanis a narrátor Bimnek nevezi az idős nőt, aki köztudottan Ottlik utolsó éveinek társa volt. A másik az elbeszélői nézőpont váltogatásában kereshető.
Mindezek ellenére vannak a szövegben emlékezetes és jól sikerült részek. Ilyen például a Breitner-ház leírása, ahol a narrátor-főhős él. Az elbeszélő élvezetesen ír az idős lakókról, azok hozzátartozóiról, sőt, még a házban megforduló csavargókról is. Van, akit egyetlen szóval képes érzékletesen leírni (Kékhajú, Madárka, Művésznő, a hajlongós) másról hosszabb epizódokat mesél (Heddi néni, Öregasszony, Lona). Napjaink Budapestjének megjelenítése a regényben szociográfiai pontossággal bír, azonban indokolatlannak tartom ezt hiánypótlónak nevezni, hiszen más példát is hozhatunk erre a kortárs magyar irodalomból, elég csak Bartis Attila, Grecsó Krisztián vagy Hamvai Kornél egy-egy művére gondolnunk.
(Ha egy gondolattal kellene összefoglalnom azt, milyen benyomásaim voltak a Másik halál olvasása közben, a könyv mottóját (Még. És már nem. Egyszerre. Majdnem mindig.) hívnám segítségül. Ugyanis amikor elkezdtem olvasni a szöveget, ami a Breitner-ház és környékének leírásával indul, azt éreztem, hogy még! (többet akarok ebből a regényből), később, amikor az egymástól független, túlírt gondolatfolyamok következtek, azt gondoltam, már nem akarom tovább olvasni. Aztán a két benyomás egyszerrevolt jelen, váltakozott. Arra a kérdésre pedig, hogy jól sikerült-e a regény, a válaszom, egy erőtlen majdnem lenne.)
(Barnás Ferenc, Másik halál, Pozsony, Kalligram, 2012.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: