Mindenki tragédiája

Charity Norman új-zélandi írónőről sosem hallottam korábban, könyvére véletlenül leltem rá az egyik webáruház termékei között. A fülszöveg Jodi Picoult és Joanna Trollope bestsellerszerzők rajongóinak ajánlja a regényt. A kétségtelenül sikerhajhász ajánlás azért is rossz, mert ha az olvasó ismeri az említett szerzőket, már előzetes elvárásokkal indítja az olvasást. Rám ez szerencsés módon nem volt hatással, hiszen egyelőre még nem olvastam tőlük semmit. A téma különlegessége miatt rendeltem meg a könyvet, és kíváncsian vártam, hogyan fog hatni rám.

A regény egy olyan apáról szól, aki egy veszekedés alkalmával megöli három gyermekének édesanyját. Tette után három és fél évre börtönbe kerül, és miután szabadon bocsájtják, látni akarja gyermekeit, akiket az anyai nagyszüleik nevelnek. Először magánlevélben fordul hozzájuk, de miután az egyértelmű elutasítás jelzéseként nem kap választ, bírósághoz fordul, és tárgyalások sorozata következik az ügyben. A cselekmény rendkívül lassan, ám kiszámíthatóan zajlik, de ez cseppet sem hátránya a könyvnek, hiszen a lassúság a megbocsátás és feldolgozás folyamatának metaforájaként is értelmezhető.

A szöveg a leedsi bíróság egyik büntetőperében bizonyítékként felhasznált telefonbeszélgetés leiratával indít, amely az emberölés utáni pillanatokban zajlott. Az olvasó ennek hatására teljesen bevonódik az események folyásába, szinte lehetetlen érzelmileg kivonnia magát belőle. A prológus után fejezetek következnek, mindegyik rész más és más szereplő szemszögéből mutatja be a történteket, de egy cselekményt sosem láthatunk egyszerre két résztvevő perspektívájából, a nézőpontok váltakoznak, mindig az beszél róla, akire a legnagyobb hatással volt az adott esemény. Először Scarlet, a legidősebb gyermek szólal meg, a történések nagy részét az ő szemszögéből követhetjük nyomon, aztán Joseph, az apa következik, a harmadik elbeszélő pedig Hannah, a gyerekek anyai nagymamája, Zoé édesanyja. Érdekesség, hogy Joseph nem szólal meg közvetlenül, az ő története E/3 személyben bontakozik ki, míg Scarlet és Hannah E/1 személyben beszélnek.

A regény azonban nem csak Joseph családba való visszailleszkedését teszi témává, hanem azt is, hogy a társadalom mennyire tudja megbocsátani tettét. Büntetett élőéletére való tekintettel nem kapja vissza korábbi állását, de még csak esélye sincs egy ahhoz hasonló másikra, kitaszítottként folytatja életét egy kemping gondnokaként. Szerelmi szál is jelen van a történetben, hiszen ugyanott, a világtól elzártan él egy korban hozzáillő nő is, akivel szép lassan összebarátkoznak, egymás támaszai lesznek, és erőteljes kötődés alakul ki kettejük között.

A elbeszélés előrehaladásával fokozatosan derül fény az emberölés hátterére, az előzményekre, amik kétségbe vonják, hogy kizárólag Joseph a felelős a történésekért. Azzal, hogy kiderül, hogy a nagyszülőknek is van felelőssége, a könyv arra hívja fel a figyelmet, hogy az elhallgatás nem megoldás, nem teszi meg nem történtté a tragédiát. Minden esetben a családtagok együttműködésére van szükség.

Nagyon nehéz úgy beszélni erről a könyvről, hogy közben meghagyjam a varázsát, tehát ne áruljam el, pontosan mi történik, és melyik szereplő hogyan dolgozza fel, ami körülötte zajlik, hiszen pont ez adja az elbeszélés lényegét. Mielőtt elolvastam volna, nem hittem, hogy meg lehet bocsátani egy gyilkosnak, de talán nem is kifejezetten az olvasó tiszte ezt eldönteni.

Rengeteg torokszorító rész van a szövegben, különösen azokat fogja megérinteni, akik küzdöttek már azzal, milyen két általuk szeretett személy között lenni, akik viszont már nem szívlelik egymást annyira. Azok az emberek pedig, akik megpróbálták már helyrehozni a helyrehozhatatlant, erőt meríthetnek belőle.