Ugyan fordított sorrendben, de D. Tóth Kriszta mindkét felnőtteknek szóló könyvét elolvastam, és most, hogy végeztem az elsővel, sajnálom, hogy bármennyire is érdekelt, nem vettem meg a megjelenéssel egy időben. Régen olvastam olyan könyvet, ami ennyire kikapcsolt volna. Sok hasonló olvasmánytól eltérően van eleje, közepe, vége, és talán a személyességének köszönhetően erőteljesen hat is az olvasóra.
Persze lehet rá kevésbé jókat is mondani, például amikor a kezembe vettem, nekem is szúrta a szemem az, hogy a celebkönyvekre oly jellemzően a szerző neve szinte ordít a borítóról, nagyobb betűvel van szedve, mint a mű címe. Bár a címlapfotót maga az író kevésbé szokványosnak nevezi, én tipikusan olvasócsalogatónak látom, annyira bájos és nőies, hogy minden bizonnyal a nők többsége a saját könyvespolcán akarja látni, még ha olvasni nem is szeret, mert annyira jól mutat. Viszont a szöveg sokkal mélyebb annál, mint amire a sok beharangozó interjú és a könyvtrailer után számíthattunk. A legtöbb túlsztárolt könyv szerzőjével ellentétben és a néhol modoros mondatok ellenére D. Tóth Kriszta tud írni.
Tíz év lélekbeli rákészülést követően mindössze néhány hónap alatt született meg a könyv, melyben saját édesanyjának állít emléket. A túlnyomóan fikcionális elemeket tartalmazó történetben rengeteg életrajzi elem bújik meg. Három összefüggő szál fut párhuzamosan a lapokon: Bora múltja, jelene és Guiy de Montfort lelepleződése. Szerencsés módon a fülszöveg ígéretétől eltérően nem a főhős, Patakhegyi Bora haláltusáját követhetjük nyomon, sokkal inkább az élettel való számvetését figyelhetjük meg. Az olvasás során előbb fiatalkorát látjuk, elénk tárulnak a beatkorszak évei, az Omega és Illés rajongóinak csatái és a Műegyetemi klubdélutánok, majd miután Bora férjhez megy, a kaposvári évek vívódásai következnek: sokkal nehezebb és küzdelmesebb élet ez, melynek leírása során rajzolódik ki igazán a főhős jelleme, az exhibicionizmusa, az örök elégedetlenkedése és érzékenysége. Míg Patakhegyi Bora az a lány volt, akire mindenki csak hasonlítani akart, Takács Miklósné az a nő, aki folyton többre vágyik. A történet olvasása során olyan érzésünk lehet, hogy az utóbbi csak pusztítja magát. Olykor szembemegy mindennel és mindenkivel, máskor siratja az el nem ért álmait, dohányzik, konyakot iszik, és férje vagy gyerekei kényelméért feláldozza esetleges boldog jövőjét. Annyiban párhuzamot vonhatunk tehát a Jöttem hadd lássalak és a Húszezer éjszaka között, hogy mindkettő olvasása közben (ahogy a második könyv ismertetésében már írtam is) újra és újra eszünkbe juthat a kérdés: mi mit teszünk a saját életünkért?
Bora életének nagy kérdései közé tartozik, vajon jól döntött-e akkor, amikor a csendes, megfontolt kaposvári fiú felesége lett, és nem az előkelő angol grófot, Guiy de Montfortot választotta. A regény szükségtelenül hosszan igyekszik alátámasztani, hogy ez a döntés helyes volt. Több oldalon keresztül, az élettörténetet néhol zavaróan megszakítva olvashatunk újságcikkeket a kétezres évek elejéről, amelyek azt mutatják be, milyen csalásokat vitt véghez az állítólagos angol nemes. A könyv végén, egy éjszakai látomást követően Bora megnyugszik, belátja, hogy minden jól van úgy, ahogy van, és Miklóssal indul utolsó útjára.
Mondhatunk bármit D. Tóth Kriszta könyvéről, bírálhatjuk azt a marketingfolyamat miatt, ami körülötte zajlott, nevezhetjük remekműnek, amiért annyira hatott ránk, vagy csak feltehetjük azok közé a könyvek közé a polcra, amik néhány óráig elszórakoztattak. Egy dologban biztos vagyok. Mindenki ki tudja venni belőle azt, ami neki kell. Nekem például hitet és bátorságot adott.
(D. Tóth Kriszta, Jöttem, hadd lássalak, Bookline, 2013.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: