„ Az öcsém mégsem vitt el a bejáratig. Az utcasarok előtt állította le az autót. Kikapcsolta a motort, átnyúlt előttem, és kinyitotta helyettem az anyósülés ajtaját, mert tudta, hogy nekem úgysem sikerülne. Ennek, kérlek, finesze van.” – így indul Szilasi László második regénye, és szinte ugyanezzel a cselekvéssel is zárul, csak az elbeszélő a végére kifigyeli a fineszt. Ő, Sugár Dénes nagyon jól ért a figyeléshez, ugyanis megérkezvén a harmincéves osztálytalálkozóra egy egész éjszakán át hallgatja évfolyamtársa, az egykori kanadai emigráns, Nosztávszky Feri visszaemlékezését, hogy aztán a zárófejezetben elmondja a saját megfigyeléseit ugyanazokról az eseményekről.
Dénes a keretes szerkezet részeként az első részben felvázolja az egykori IV. a viszonyait, bemutatja, honnan indulnak a szereplők. Foghorn Péter, akinek a halála az elbeszélés születésének apropója, a közösség kiemelkedő alakja volt, mindenki bálványozta. Noszta történetének középpontjában szintén ő áll: egy szegedi hajléktalancsoport vezetője, akit az utcán élők istenként tisztelnek; ugyanolyan mitikus központi alak ott is, mint korábban a középiskolában. Nosztávszky véletlenül találkozik vele a belvárosban, amikor Kanadából mindenétől megfosztva hazatér, és az utcán próbál meg túlélni. Foghorn, akit ekkor már Robotnak hívnak, mert olyan, mint egy gép, pusztán a túlélési mechanizmus dolgozik benne, befogadja maguk közé, ő lesz az „Új fiú”. Noszta az örök kívülálló, az utcán éppúgy, mint külföldön magyarként, az A-s osztálytalálkozón pedig C-sként. Egy évig járja a várost Robot bandájával; a három öreggel, Fondüvel, Márssal és Engelsszel, akik talán már a polgári nevükre sem emlékeznek, Droll nénivel, aki egy könyv hőséről kapta a nevét, illetve annak pártfogoltjával, Angyallal, aki folyton álmodozik, valamint Robot kedvesével, Annával, aki szemétből gyárt egyedi hangszereket.
A regény a kitaszítottak világát mutatja be, bevezet a hajléktalanok rituáléiba, dokumentumregényként is értelmezhető. Hangsúlyozza, hogy amit nap mint nap látunk az utcán, a városi fedél nélküliek csoportja, nem a legrosszabb réteg. A legnyomorultabbak az erdőkben élnek, a városon túl. Olyan közeg ez, ahol az emberek nincsenek számon tartva. Rendkívül érzékletes az a rész, ahol az egyik pillanatban a patkányokról értekezik az elbeszélő, majd anélkül, hogy megnevezné az alanyt, áttér a hajléktalanok szexuális életére. Máshol a börtönléthez hasonlítja az utcai életet a hasonló körülmények miatt, hiszen a fedél nélküliek is mindig szem előtt vannak, rideg környezetben, azonos neműekkel összezárva, ahol nincs terük a testi aktivitáshoz.
Merész vállalkozás valami olyasmiről írni, amit a társadalom igyekszik figyelmen kívül hagyni. Az elbeszélést naturalisztikus leírások és nyers realizmus jellemzi, szinte nyoma sincs az együttérzésnek vagy sajnálatnak. Teljesen más aspektusból közelít az elbeszélő, mint azt megszokhattuk: a hajléktalanságot egy választható életmódként aposztrofálja, igyekszik nyomatékosítani, hogy ez is egy életforma a sok közül. Noszta köztük élve azt vallja, hogy a fedél nélküliek hosszú távra terveznek, nem rombolják magukat munkával, mint a köznapi emberek, soha nem rohannak sehová, és több időt töltenek maguk megóvásával, mint bármelyik másik ember. Ahogyan a legidősebb utcán élő, Fondü, egykori Rezsuta István szavai is arról tanúskodnak, hogy nem érzi magát a sors áldozatának: „ ha nincs helyed, akkor csinálod jól, ha magad leszel azzá magadnak.” Ugyanezt az elvet vallja Robot is, aki jellegzetes máltais földig érő sí dzsekijében olyan, mint a csiga, aki magával cipeli házát. A regény nem kecsegtet felemelkedéssel, viszont Angyal sikertörténetével (aki Aligváron 100 forintért mintagazdaságot épít) olyan utat is mutat, amikor százból egynek sikerül visszatérnie.
Nyolcuk különös idillje akkor törik meg, amikor Anna kívülálló szeretője, a város vezetőségébe tartozó Barták féltékenységből megöli a lányt. Robot bosszút esküszik, és miután szervez nagy egy nagy partit a Ligetben, elhagyja a társaságot. Noszta lesz a kiválasztott, akire rábízza a csapat vezetését. Az egész dínom-dánom a regény központi eseményévé válik, valamiféle utolsó vacsoraként jelenik meg, ahol mindenkinek jut egy kis figyelem, és mintegy az utolsó szó jogán egyenként összefoglalják véleményüket jelenlegi helyzetükről. Mille modis morimur (Halni ezerféleképpen lehet) – kántálja latinul Droll néni Vesalius szavait, amit a többiek részeg és értelmetlen motyogásnak vélnek. Ezután indul el az immár Foghornná visszaváltozott Robot a harmadik híd felé, ami némileg megtöri a történet addigi hitelességét, a valóság összefonódik a fikcióval, hiszen egészen addig Szeged nyomon követhető pontjain járunk, viszont a városban köztudottan csupán két híd létezik.
Bár a történet nagy részében valóban a hajléktalanok életét követhetjük nyomon, Szilasi László könyve több őket bemutató dokumentumregénynél. Emléket állít Szeged városának, a városról szóló leírások térképként szolgálnak a szövegben, amit erősít a belső borítón látható valódi térkép is. Az utolsó fejezet azonban nyilvánvalóan a detektívregények leleplezéseire emlékeztet.
Darvasi László a fülszövegben bátor, lesújtó, nyugtalanító, katartikus könyvet ígér. Legtöbbször a fülszövegek hangzatosak, és talán pont ezért túloznak. Ebben az esetben viszont Darvasi szavai tökéletesen megállják a helyüket. Szilasi könyvében minden mondat rendkívül pontos, hasonlatai páratlanok, a témaválasztás egyedi és felkavaró: az elmúlt évek egyik legjobb magyar regényét tarja kezében az olvasó.
(SzilasiLászló, A harmadik híd, Magvető, Budapest, 2014.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: